Nehéz szívvel költöztünk ki szarajevói otthonunkból május végén. Lakásunk egy része lepedőkkel, habverőkkel és plüssmacikkal egy hajó fenekén éppen Dél-Kína felé tart, néhány bútor európai raktárba megy, mi hárman pedig öt bőrönddel családlátogatással egybekötött körúton vagyunk az Egyesült Államokban.

Júniusban hatvan órát töltöttünk autóban: sziklát másztunk a Utah-i vörösköves sivatagban, megnéztük Nebraska dimbes-dombos tájait, Wisconsin skandináv hangulatú kisvárosait, sétáltunk a világ egyik legmagasabb függőhídján, fácános-csörgőkígyó kolbászt kóstoltunk, a tikkasztóan forró és száraz Colorado-i melegben indiánok sziklaépítményeihez másztunk le, és közben megpróbáltunk a hátsó ülésen, folyamatoson miért mikor és hogyan kérdéseket záporozó ötévesnek válaszolni. Ezekről az élményekről fogok itt mesélni …

… és arról, ami mindezt megelőzte: a hegyek szívében megbúvó Szarajevóról, az ezerarcú Balkánról, romantikus horvát kisvárosokról, Slavenka Drakulić letehetetlen könyveiről, a helyiek vendégszeretetéről, a felejthetetlen Szarajevói Filmfesztiválról;

… és arról, ami ezután jön: egy hét múlva Kantonba, Kína modern 15 milliós nagyvárosába költözünk. Elmesélem, milyen az, amikor ejtőernyősökhöz hasonlóan, némi túlélő csomaggal ledobnak minket egy idegen városban, hogy ott folytassuk az életünket.

Holnap elmondom, miért költözünk két-három évente új országba és hogyan kezdődött ez a vándoréletmód számomra.

Örülök, ha velem tartotok!

Évazsuzsa