Hat évvel ezelőtt költöztünk el Kínából. Amikor jó egy hónapja megérkeztünk Kantonba, nagyon sok dolog ismerősnek tűnt: ahogy az egzotikus gyümölcsök és friss zöldségek illata keveredik a nyers hal szagával a piacon, ahogy eszükbe ágába nem jut az autósoknak, hogy elsőbbséget adjanak a gyalogosoknak, ahogy a sertéshúsos zöldbabban a nyelvzsibbasztó szecsuáni bors csípős-citrusos ízét érzem a számban. Egy dolog azonban elképesztő mértékben fejlődött: a technika adta lehetőségek kiaknázása. Ott, ahol hat éve még kártyával is alig-alig lehetett fizetni, ahol sokszor hosszadalmas és időigényes papírmunkára kellett számítani, ma egy kattintással el lehet intézni az ételrendeléstől az utaláson, a piaci fizetésen át a vásárlásig vagy a taxirendelésig nagyon sok mindent.

Általában annyira kívánkozok bevásárlóközpontokba, mint sündisznó fodrászhoz, de úgy tűnik, a kantoni üzletközpontok némileg felfelé tornázzák az alacsony pláza-libidómat. A földalatti kulináris kincsre akkor bukkantam, amikor a lányom szülinapjára kerestem tortát. Mivel a hajóval érkező rakományunk a tepsikkel és fűszerekkel valahol Hong Kongban dekkol, és sarki cukrászdát is hiába keresnék, ezért egy bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Az alagsorban stílusos gyorséttermek, szusibárok, hangulatos teázók és gyümölcsleves standok olyan kínálatára bukkantunk, amiért már most érdemes kantoni repjegyárak között böngészni.

Évekkel ezelőtt találtam rá a vietnámi marhahúslevesre, a pho-ra. Tökéletes ázsiai megfelelője a sárgán gyöngyöző tyúkhúslevesnek – már, ha valaki nem bánja, hogy olyan csípős a leves, mintha egy fél üveg Erős Pista ömlött volna bele, és a koriandert is szereti. Nekem telitalálat ez a tipikus vietnámi étel, mert szívem szerint kiloszámra enném a koriandert és imádom a csípős ételeket. A pho-t órákon keresztül főzik lassú tűzön marhacsontból és marhahúsból, s gyömbérrel, ánizzsal és kardamommal fűszerezik. Rizstésztával, marhahúsfeltéttel szolgálják fel, s a tetejére szórt zöldhagyma és koriander frissességet ad a forró levesnek. Ezen felül az ízesítés egyéni ízléstől függően lehet még chili szósz, lime, csípős paprika, thai bazsalikom és szójacsíra. A csípőssel keveredő savanykás és édes ízkavalkád nemcsak gazdag és sokrétű, de a pho a gasztronómiai élményen túl lelki felüdülést is nyújt – legalábbis szerintem kiváló gyógyír nemcsak megfázásra, de honvágyra vagy szerelmi bánatra is.

Ez nem pho-fotó, hanem papaya-saláta, amely egyértelműen a hab a mai tortán. Éretlen papayát julienne-re vágnak, majd nagy adag csípős halszószban forgatnak meg, s a tetejére mogyorót és – meglepő módon – koriandert és csípős paprikát szórnak. És íme a pho:

Szerdán érkeztünk meg a 15 milliós Kantonba, Kína harmadik legnagyobb városába. Ha valaki szereti a szaunát, itt nagyon jól érzi majd magát, mert ma éppen a 36 fokos meleghez járuló 52%-os páratartalom miatt 43 fokosnak érződik a levegő.  

Este tízkor szállt le a gépünk, így a városból a hatalmas négysávos utakon, az azokat övező toronyházakon és a város emblematikus épületén, a Kanton Tornyon kívül nem sokat láttunk. Huszonhét órás út után estünk be leendő lakásunkba, és ez a zombi-állapot és az esti érkezés csak segített az átállásban.

Mivel már három évig éltünk Pekingben, nagyon sok minden ismerősként köszönt vissza: a hömpölygő tömeg a bevásárlóközpontban, a csupasz hasú férfiak, akik nyakig tolják fel a pólójukat a nagy melegben (őket nem mertem lencsevégre kapni), s az örök kedvencem, a helyi piac a hűsítő licsivel, a fehér húsú sárkánygyümölccsel, a napközben sziesztázó eladókkal.

Imádtam Szarajevót: a hegyek ölelte város hangulatát, az emberek kedvességét, az isteni sajtos pitét, a dióízű rakiját, a kedvenc vörös borom, a blatina ízét. Imádtam a Miljacka folyó mentén a csípős, téli hidegben vadgesztenyét enni, az óváros bazárjellegű ucáiról az elegáns monarchiabeli épületek felé sétálni, a piacokon friss gránátalmából, mézédes szőlőből válogatni. Az ott töltött két évem megkoronázása mégis a Szarajevói Filmfesztivál volt. Ha szereted a filmeket, a szabadtéri vetítéseket, az alkotókkal folytatott izgalmas háttérbeszélgetéseket, vagy ha egyszerűen csak egy jó bulira vágysz, Szarajevó mindezt megadja augusztus 11. és 18. között.

A filmfesztivál ötlete vérzivataros időkben született: 1995-ben már negyedik éve záporoztak a gránátok a bosnyák fővárosra a közeli hegyekből, ahonnan a boszniai szerb csapatok fogták körbe az ott rekedteket. Szarajevóiak áram, víz és fűtés nélkül a túlélésért küzdöttek nap mint nap. Embertelen körülmények között teremtettek maguknak emberi perceket: pincékben tartottak színházi előadást, hogy legalább arra a kis időre becsempésszék kegyetlen mindennapjaikba egykori életük illúzióját. Az 1993-as szépségkirálynőválasztást, amelyet szintén pincében rendeztek meg, a U2 is megénekelte, s a résztvevők által feltartott „Don’t let them kill us” molino fotója bejárta a világot. 1994-ben Bruce Dickinsont, az Iron Maiden egykori énekesét és néhány zenészt is sikerült becsempészni a városba, hogy egy estére csupán, de életre szóló emléket adjon valamennyi résztvevőnek. Ahogy a zenészek a tavalyi beszélgetésen elmondták, „olyan élmény volt számukra az ostromlott Szarajevóban játszani, ami semmihez nem fogható”. Ilyen körülmények között született meg a filmfesztivál ötlete is, s 1995-ben a városra hulló gránátok és a mesterlövészek ellenére is 15 ezer látogatója volt.

Nebraska turisztikai hivatala tavaly ilyenkor az egységes márka kialakításán és a megfelelő szlogenen ötletelt. Végül kis módosítással maradtak a ’70-es évek óta népszerűségnek örvendő, „Nebraska. The Good Life” mottónál, amely óriástáblákon köszönti az állam határainál az ideérkezőket.

De mitől is olyan jó az élet itt? Omaha modern városközpontjában, a pár száz fős kisvárosokban vagy a farmokon élők életstílusa nagyban különbözik, de az értékrend településtől függően áthatja ezt az országrészt.

Az ország szívének is nevezett Közép-Nyugat nemcsak földrajzilag az ország közepe, hanem kulturális értelemben is meghatározó értékrendjével, amely a tisztesség, a kemény munka, a család és a közösség fontosságára épül. Magyarországnál kétszer nagyobb területén alig 2 millióan élnek. Rusztikus kisvárosokat hosszú kilométerek választanak el egymástól, s köztük a lágy dombok és kukoricaföldek sziluettjét csak néha színesítik a mezőkön legelő tehenek, szarvasok vagy lovak. De mitől is olyan jó itt az élet?

Két hónapot töltöttem egy amerikai kisvárosban Nebraska közepén. Thedford lakosságát tekintve a szó szoros értelmében kisváros: mindössze 211 lakosa van. Mi másfél kilométernyire laktunk a központtól, ahol egy kisbolt, két benzinkút, öt templom (ez az ország un. Biblia-övezethez tartozó konzervatív és vallásos része), egy jól felszerelt könyvtár, általános és középiskola, posta, bíróság, egy Cowpoke nevű bár, megyei történelmi múzeum és egy művészeti galéria található. A város határában egy Arrowhead nevű motel áll Arrow nevű kávézójával, ahol mellesleg isteni hamburgert készítenek és üdítőitalból korlátlan a fogyasztás. Nem véletlen a nyíl és a nyílhegy elnevezése; a férjem kisfiúként még a ’70-es években játék közben is bőven talált itt kőből készült nyílhegyeket, amelyeket az egykori indiánok után maradtak itt.

Dél-Dakota

Bear Country Dél-Dakotában: kocsikázás vadasparkban az autók között komótosan sétálgató macikkal, de van még itt borz, hód, hiúz, bölény, prérifarkas és jávorszarvas is

Tizenegy éve a Ráday utca egyik kávézójában ültem a barátommal. Amerikaiként Budapesten dolgozott, és kiküldetésének harmadik éve két hónapon belül lejárt. Biztos vagy benne, hogy követsz engem, bárhova is kerülök a nagyvilágban? – tette fel a kérdést, amelyre - utólag visszagondolva - rózsaszín felhőkön át és némi vakmerőséggel vágtam rá a határozott igent. Munkája miatt két-három évente új országba kerül, így abban a nem kifejezetten beszámítható állapotomban láttam magam a Central Parkban sétálni, Róma piacain bazsalikomot vásárolni és Párizsban sajtot kóstolgatni.

A valóság ettől lényegesen kuszább és kalandosabb lett: önkéntesként dolgoztam egy pekingi gyermekszervezetnél, VIP-vendégeket fogadtam Washington D.C. luxusszállodájában, a lányomat vártam Szenegálban, HR-esként kommunikációs tapasztalatomat hasznosítottam, magyart tanítottam lelkes amerikaiaknak, és a Rádió Bézs boszniai tudósítójaként dolgoztam. Közben a hobbijaim a hely adottságaihoz igazodtak: kínaiak százai között bicikliztem Peking utcáin, az elképesztő szenegáli forróság elől a ház hűsében kreatív írásórákat vettem, egykori pekingi gyártelepen lévő galériákban az amerikai graffiti művészetével ismerkedtem, és afrikai dob ütemeire mezítláb táncoltam a dakari homokban. Élményeimről és életformánkról két éve rendszeresen írok a wmn.hu online magazinnak.

Nehéz szívvel költöztünk ki szarajevói otthonunkból május végén. Lakásunk egy része lepedőkkel, habverőkkel és plüssmacikkal egy hajó fenekén éppen Dél-Kína felé tart, néhány bútor európai raktárba megy, mi hárman pedig öt bőrönddel családlátogatással egybekötött körúton vagyunk az Egyesült Államokban.

Júniusban hatvan órát töltöttünk autóban: sziklát másztunk a Utah-i vörösköves sivatagban, megnéztük Nebraska dimbes-dombos tájait, Wisconsin skandináv hangulatú kisvárosait, sétáltunk a világ egyik legmagasabb függőhídján, fácános-csörgőkígyó kolbászt kóstoltunk, a tikkasztóan forró és száraz Colorado-i melegben indiánok sziklaépítményeihez másztunk le, és közben megpróbáltunk a hátsó ülésen, folyamatoson miért mikor és hogyan kérdéseket záporozó ötévesnek válaszolni. Ezekről az élményekről fogok itt mesélni …